Szóval ez az egész úgy történt, hogy vasárnap délután Tallinban hajóra szálltunk.
A hajó az valahogy így képzelendő el: mindenhol tükör és minden szűk folyosó ugyanolyan. No most ez a két tényező (mind a 9 vagy mittomén hány emeleten) együtt olyan hatékonyan összezavart minket, hogy reggel egy órán keresztül kóvályogtunk, mire kijutottunk a hajóról.
Azonban mindennek megvan a maga előnye is ugyebár! A szűk folyosó tökéletes szolgálatot nyújtott este, amikor úgy mozgott a hajó, hogy a részeg emberkék sokkal kompatibilisebb módon küzdöttek meg a problémával, mint a józanok. Jobbra-balra bumm bumm, de legalább nem tudsz elesni, mert nincs hely...
Minekután a szervezők beígérték, hogy akkora buli lesz este, hogy csak naaaa.... hát akkora is lett. Semekkora. Mindenki annyira igyekezett, hogy nem lett belőle semmi. Vagyis, aki nem volt beállva annak nem volt buli a buli.
Na de azt azért el kell mondanom, hogy megint viaskodtam a lelkiismeretemmel egy sort, pedig csak egy elképzelt szituról gondolkodtam. Tehát, mivel először utaztam ilyen nagy hajón hosszabb távra, persze, hogy azt csekkoltam először, hogy merre vannak a mentő csónakok, meg a mellények (persze utána megnyugtattam magam, hogy előbb kapok szívrohamot a hideg vízben, mint hogy szükségem lenne bármire is...). Szóval igen, csekkoltam a "védelmi" dolgokat. Estére mindenki olyan mata részeg volt, hogy én ilyet még nem láttam, pedig azért mondjuk egy Volt fesztiválról már vannak ilyen képeim. Na és akkor bementem a mosdóba, és hát mire is gondolhatsz, amikor úgy dobál a hajó mint az állat és egyszer csak megszólal a Titanic zenéje?! Na ez volt az, amikor szobatársammal eldöntöttük, ha süllyed a hajó kb csak nekünk kettőnknek lesz esélye megmenekülni, mert a többiek teljesen készen voltak. És akkor jött a lelkiismeret, hogy basszus látom magam, ahogyan a csont részeg emberkéknek próbálunk segíteni a süllyedő hajón... :P
No de fordítsuk komolyra a dolgokat! Szóval hétfőn reggel az egy órás csatangolás után kijutottunk szobatársammal a hajóról. Úgy döntöttünk,hogy nem csatlakozunk a turista csordához, inkább megreszkírozzuk a Stockholmban elveszni kalandot. És jól döntöttünk. Gyalog mentünk be a városközpontba és egyik ámulatból estünk a másikba. Hát én nem is tudom utoljára mikor tapasztaltam ezt magamon, hogy olyan tiszta, őszinte gyermeki rácsodálkozással fedeztük fel ezt a várost, hogy az valami csoda volt. Az emberek iszonyat pozitívak. Látod, hogy jól szituáltak, mindenki, mintha divatlapból lépett volna ki. Sok embert le kellett állítani útbaigazításért és mindenki olyan segítőkész volt. És egymás szemébe néznek az emberek az utcán... és tiszta és a modern épületek olyan finoman olvadnak össze a régi épületekkel, hogy nem vág szembe a különbség, hanem mintegy kiegészítik egymást. Hidak, terek, parkok, kiülős kávézók... Egyszerre nagyvárosi arctalan és kisvárosi otthonos. A nap fénye olyan gyönyörű színeket, olyan érdekes hangulatokat varázsol óráról órára a városra... Az első város életemben, amikor azt mondtam, hogy hát képeslapot szeretnék venni, ezt meg kell osztanom valamilyen módon mindenképpen másokkal is... mindenképpen vissza szeretnék menni több napra, de először életemben még azt is el tudom képzelni, hogy egy-két évre idejönni dolgozni, élni, gyönyörködni, csodálkozni, megbecsülni, nem megszokni...
No aztán persze két csaj, fantasztikus orientációs készségünkkel megáldva, térkép nélkül, hát még szép, hogy elkavarodtunk a nagy csodálkozásban. No meg még akkor az idővel is összekavarodsz, meg még amúgy is az esti hajó élmény még a gyomrodban van és továbbra sem vagy biztos a lépteidben, hogy ez most szárazföld vagy még hullámzik, vagy mi van... Olyan jól éreztük magunkat, hogy még kétségbe esni sem akartunk... első gondolat: együnk aztán majd jön az ihlet, hogy merre menjünk...
Na és akkor amíg szobatársam sorban állt és én vártam rá, tudod van az az érzés, amikor mintha figyelnének. Egy baba hatalmas gyönyörű barna szemekkel nézett rám. Úgy csillogtak a szemei, és annyira figyelt mindenre. És akkor leesett, hogy én is ugyanilyen rácsodálkozással raktároztam kicsi szívembe ezt a várost.
Gond nélkül, időben visszataláltunk a hajóra ilyen tipikus női orientációval, úgy mint: "igen erre kell menni emlékszem a nyúlra (egy nyúl szobor), igen arra, mert emlékszem a lovakra (szobrok), húúú igen erre, mert emlékszem erre a cipőre a kirakatban, arra, mert az a pasi azóta is ott ül.... stb"
Este a hajón, megint a furcsa érzés a gyomrodban, de a jó élmény a buksidban... és úgy mint Oroszország után, megint jó érzés volt visszatérni Tartuba, még akkor is ha itt nem süt a nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése