2012. december 22., szombat

...

Éppen egy álmomat élem, vagy talán csak álmodom: idegen (mostanra már ismerős idegen) országban, ezelőtt még oly messzinek tűnő országokból jött korombéliek között próbálgatom magam, nyelvtudásom, próbálgatom a többieket, a családom, próbálgatom, kóstolgatom a világot, ételekben, illatokban, vörös borban, zenében, csillámló hóesésben, cseresznye illatú dohányfüstben...

És akkor, mint Nyilas Misi, pakkot kaptam odahazáról. (Előző este az otthon illatáról esett néhány szó, amiket aztán nagy csend követett.)
Édesanyám gondos kezei szép csomagot készítettek. Benne minden, amire csak vágyni tudsz: csupa szeretet, gondviselés. Zene és könyv. "Aki elindul, annak útravaló kell." ( 7 éves  gyermek szájából, a kapott könyv soraiból idéztem) Schaffer Erzsébet: Káprázat az élet.
Első írás, amit mohón olvasok: Ne add fel az álmaidat...! Először mohón, aztán, ahogyan az minden igazán jó dologgal lenni szokott, lassítasz, mert húzni akarod, nem akarod, hogy vége legyen, ugyanakkor, a vége azt is jelenti, hogy az egész ott van már benned, kereken, és mehetsz tovább is, immáron másképpen. Újraolvasod, de az már egy másik élmény lesz, más szemekkel, más szívvel teszed.

Az írás, mint minden Schaffer történet, az életről, létről, de nem a csak lenni létről, hanem az élt létről... aki ismeri az írásait tudja, mit szeretnék ezzel a kusza mondattal... aki meg nem, az meg kapjon kedvet hozzá, hogy utána ilyen összekuszált mondatokkal is képes legyen, néhányak számára érthető érzéseket kifejezni.

Egy család, egy sokat utazó, mert utazni, és haza térni szerető apa, gyermekek és egy (mint ahogyan az lenni szokott) erős, biztos hátteret nyújtó anya. "Hogy mi az emberben ez a vágy: menni. Nehéz megfogalmazni... mintha megszólalna lelkedben egy harang. (...) Hív, hív és neked el kell indulni. Ez valahonnan a gyerekoromból jön, és ha az ember igazán őszinte magához, ezek a hívások megmaradnak, ha megmeri élni őket." (szintén a kapott könyv ugyanazon történetéből, az apukától)

Tudjátok (vagy hát nem is tudom, hogy mindenkinek van-e ilyen) van az az érzés, amikor valami dolgozik benned, de nem tudatosul hosszú ideig, hogy mi az csak, amikor tudatosul, akkor jössz rá, hogy jéé ez már régóta motoszkál bennem. Tavalyelőtt ilyen volt az éneklés hiánya számomra, ami csak aztán nyárra tudatosult bennem. Most ilyen az én gyermekkoromból, nekem megmaradt "hívások". Ittlétem alatt, többször jöttek fel bennem emlékek, folklór estekről, kis gyermekként szüleimmel és barátaikkal késő estig tartó nagy beszélgetéseken való szundításokról, hasfájós, hányingeres buszozásról, hegy megmászásokról, furcsa ételekről, illatokról, szúrós takaróról... és megannyi, megannyi történésről.

Utazásokról és hozzánk utazókról.

És most élem az álmom, álmodom az életem, élem az életem és álmodom mostani és következő álmom.

Következő álom...

Mielőtt eljöttem otthonról néprajzos társaimmal és egyik tanárunkkal, vonaton hazafelé Regölyből (Újszkítia), fogalmazódott meg bennem az eramus kapcsán, hogy talán azért is szeretnék kicsit távol lenni az országomtól, otthonomtól, mert nagyon nagyon szeretem, és ha másutt leszek, még jobban szerethetem, olyat is megláthatok, amit az utazás nélkül nem. Schaffer Erzsébet mottója: "Meg kell tanulnunk vágyakozni azután, ami a miénk." Ez most egy kicsit olyan, hogy "elveszek" magamtól valamit, "elveszem" magam valamitől egy időre, hogy utána még erősebbre fűzzem a kapcsolatot. Édesapám ajánlására: Balázs Ferenc Rög alatt. Idézek belőle: "Az én igazi utazásom akkor kezdődött meg , amikor a világjáró út porát leráztam magamról, (...)." És mint ahogyan az az újraolvasott könyvvel van, majd otthon ülve, visszatekintve más lesz az itt létem.

A Schaffer könyvből olvasott első történet az otthonommal szomszédos Zalába, de ha már olyan közel, engem Vasba repít. A Vasi dombok: zölden, aranysárgán, vagy büdös de gyönyörű repce sárgán (Vera nővéremnek egy fintorgó kacsintás: emlékszem, mikor Te voltál Brüsszelben és írtam egy sms-t, hogy virágzik a repce... :) ), őszi feketén, vagy téli fehéren. Írásomat megkezdve vasi népzenét hallgatok: Csík Vas megyei népdal, régi lakodalmas csárdás Szombathelyről, s ha emlékezetem nem csal a beregszásziak Vasváron életre hívott Dorottyájában is bent volt ez a zene.
S ha már Dorottya, s ha már Beregszász, hát kell-e még magyaráznom, hogy hány és hányféle élmény, hatás ért kisgyermekként, aminek most egy  észtországi elmélkedés, emlékezés az egyik eredménye...



2012. december 18., kedd

Naeratus Tartus (Mosoly Tartuban)

Az általában úgy szokott lenni, hogy jól beriogat az időjárás jelentés, hogy hú de jaj de hideg lesz... aztán akár hideg, akár nem, Te fázol, mert azt mondták, hogy hideg van.
 No, Észtországban a következőképpen élem meg ezt a hú de jaj de hideget:
Úgy kezdődik, hogy jaaaj hát Észtországba mész?! Hát ott aztán jól lefagysz majd...
Ezért aztán más országokból szintén  ide "tévedt" diáktársaimmal együtt, mintegy fordított, tudatos elgondolás mentén, igyekeztünk adaptálódni. Az adaptálódás érzékeletetésére, csak egy kis momentum: Tegnap röhögtük szét magunkat, hogy egy augusztus végi képen ugyanazt a téli kabátot viseltem, mint, amit most. Ergo: augusztusban még majd meg fagytunk, most meg lereagáltuk, hogy ja hoppá, az milyen meleg is volt!? Hát minek is "pazarékolásztam" azt a jó időt a télikabátomra... :P :) (Azért a kis ködmönke alá avászkodott a kabátkának mostanra...)
No és a következő level (szint) A Kesztyű Kérdés. Akik ismerik a kisebb nagyobb lökettyűimet (kettyű hahaa kesztyű... ) azoknak mondom, hogy nálam a kesztyű kérdés az a banánnal vetekszik. Azaz kell-e kesztyű, hasznos é vagy sem. (A banán hasznos! Ott nem ez a kérdés... de ez egy másik téma...) Szóval én novemberig amondó voltam, hogy nekem nem kell kesztyű, bármennyire is csábító, vagy amennyire csábító éppen ezért olyan visszataszító is a hipszter beütésű, jaj de cool (cool=hideg :P ) vagyok két ujjas kötött kesztyű... No de decemberben kesztyűre adtam a (kéz)fejem... Két ujjas, egyértelműen, mert lelki szemeim előtt lebegett gimis némettanárom oly impresszív előadása az ötujjas kesztyűben izoláltan, szépen lassan megfagyó ujjakról, meg amúgy is...
Egy ideig boldog is voltam vele, szépséges is meleg is... Na de jött a mínusz tizenöt és visszatértek az aggályaim. Tehát ha egyszer olyan hideg van, hogy így is úgy is lefagy a kezed, akkor meg minek már! Sőt a veszély csak fokozódik azáltal, hogy a kétujjasban ökölbe tudod szorítani a kezed, melegen tartás gyanánt, hogy aztán azt érd el vele, hogy nem ökölbe zárni, hanem kinyitni legyen nehezebb, amint melegbe érsz... Továbbá óriási veszélye, hogy, amikor elvágódsz, akkor nem a tenyereden, hanem az ujjaidon fogsz a jó öreg reflexeidnek köszönhetően landolni.... no már most a jégen az ökölbe szorított kezed, tested pehely súlya alatt oly gyönyörűen ropog szerte-szana-széllllllyel, mint ahogyan azt szeretted volna az egész  szegfűszeggel, amikor mézes kalácsot sütöttél és por állagú szegfűszegre lett volna szükséged.
Ellenben a popókérdésnél popopozitívum, hogy úgy be, le, fel, át, össze, vissza van fagyva, hogy nem érzel semmit, amikor elvágódsz.
És ami a legjobb az egészben, egész nap csak egyszer kell mosolyra derülnöd, utána garantáltan odafagy a gyönyörűen, minden bőrhibádat elrejtően kipirult arcodra... Na ez az oka, hogy amióta ilyen hideg van, mindenki somolyog Tartu havas utcáin.... :)

2012. december 2., vasárnap

Első gyertya..

Ablakunk alatt egy parkoló van. Kb. 10 cm hó már minimum leesett. Nagyon szép és még mindig esik.
Néha nehéz, főleg reggel, hogy "jaaaj most ki kell menni a hidegbe", de odakint mindig rájövök, hogy ez igen csak nekem való. Szeretem a havat, ahogy kipirul mindenki a hidegben, az a jóleső érzés, amikor bemész egy meleg helyre és lassan felengedsz...
Az ablakból már perecek óta nézem, ahogyan egy apuka tanítja apró sítalpakkal a kislányát síelni. Arra gondolsz, hogy milyen jó volt, amikor te is olyan kicsi voltál és édesapád téged is mindig kivitt szánkózni, nem volt baj ha fáradt volt munka után, de vitt téged és a testvéreidet. Anyud meg otthon várt valami finomsággal, meleg kakaó vagy tea...
És akkor megláttam egy emberkét, az apuka és kislánya mellett egy kukában turkált. Szinte már majdnem beleesett, annyira próbált találni valamit. Végül talált valami falatnyi kis ennivalót, aztán elment...
Az apuka és kislánya még mindig kint játszanak...
Nekem most ez az első gyertyám...

2012. november 20., kedd

Stockholm "gyermek szemmel"

Szóval ez az egész úgy történt, hogy vasárnap délután Tallinban hajóra szálltunk.
A hajó az valahogy így képzelendő el: mindenhol tükör és  minden szűk folyosó ugyanolyan. No most ez a két tényező (mind a 9 vagy mittomén hány emeleten) együtt olyan hatékonyan összezavart minket, hogy reggel egy órán keresztül kóvályogtunk, mire kijutottunk a hajóról.
Azonban mindennek megvan a maga előnye is ugyebár! A szűk folyosó tökéletes szolgálatot nyújtott este, amikor úgy mozgott a hajó, hogy a részeg emberkék sokkal kompatibilisebb módon küzdöttek meg a problémával, mint a józanok. Jobbra-balra bumm bumm, de legalább nem tudsz elesni, mert nincs hely...
Minekután a szervezők beígérték, hogy akkora buli lesz este, hogy csak naaaa.... hát akkora is lett. Semekkora. Mindenki annyira igyekezett, hogy nem lett belőle semmi. Vagyis, aki nem volt beállva annak nem volt buli a buli.
Na de azt azért el kell mondanom, hogy megint viaskodtam a lelkiismeretemmel egy sort, pedig csak egy elképzelt szituról gondolkodtam. Tehát, mivel először utaztam ilyen nagy hajón hosszabb távra, persze, hogy azt csekkoltam először, hogy merre vannak a mentő csónakok, meg a mellények (persze utána megnyugtattam magam, hogy előbb kapok szívrohamot a hideg vízben, mint hogy szükségem lenne bármire is...). Szóval igen, csekkoltam a "védelmi" dolgokat. Estére mindenki olyan mata részeg volt, hogy én ilyet még nem láttam, pedig azért mondjuk egy Volt fesztiválról már vannak ilyen képeim. Na és akkor bementem a mosdóba, és hát mire is gondolhatsz, amikor úgy dobál a hajó mint az állat és egyszer csak megszólal a Titanic zenéje?! Na ez volt az, amikor szobatársammal eldöntöttük, ha süllyed a hajó kb csak nekünk kettőnknek lesz esélye megmenekülni, mert a többiek teljesen készen voltak. És akkor jött a lelkiismeret, hogy basszus látom magam, ahogyan a csont részeg emberkéknek próbálunk segíteni a süllyedő hajón... :P

No de fordítsuk komolyra a dolgokat! Szóval hétfőn reggel az egy órás csatangolás után kijutottunk szobatársammal a hajóról. Úgy döntöttünk,hogy nem csatlakozunk a turista csordához, inkább megreszkírozzuk a Stockholmban elveszni kalandot. És jól döntöttünk. Gyalog mentünk be a városközpontba és egyik ámulatból estünk a másikba. Hát én nem is tudom utoljára mikor tapasztaltam ezt magamon, hogy olyan tiszta, őszinte gyermeki rácsodálkozással fedeztük fel ezt a várost, hogy az valami csoda volt. Az emberek iszonyat pozitívak. Látod, hogy jól szituáltak, mindenki, mintha divatlapból lépett volna ki. Sok embert le kellett állítani útbaigazításért és mindenki olyan segítőkész volt. És egymás szemébe néznek az emberek az utcán...  és tiszta és a modern épületek olyan finoman olvadnak össze a régi épületekkel, hogy nem vág szembe a különbség, hanem mintegy kiegészítik egymást. Hidak, terek, parkok, kiülős kávézók... Egyszerre nagyvárosi arctalan és kisvárosi otthonos. A nap fénye olyan gyönyörű színeket, olyan érdekes hangulatokat varázsol óráról órára a városra... Az első város életemben, amikor azt mondtam, hogy hát képeslapot szeretnék venni, ezt meg kell osztanom valamilyen módon mindenképpen másokkal is... mindenképpen vissza szeretnék menni több napra, de először életemben még azt is el tudom képzelni, hogy egy-két évre idejönni dolgozni, élni, gyönyörködni, csodálkozni, megbecsülni, nem megszokni...
No aztán persze két csaj, fantasztikus orientációs készségünkkel megáldva, térkép nélkül, hát még szép, hogy elkavarodtunk a nagy csodálkozásban. No meg még akkor az idővel is összekavarodsz, meg még amúgy is az esti hajó élmény még a gyomrodban van és továbbra sem vagy biztos a lépteidben, hogy ez most szárazföld vagy még hullámzik, vagy mi van... Olyan jól éreztük magunkat, hogy még kétségbe esni sem akartunk... első gondolat: együnk aztán majd jön az ihlet, hogy merre menjünk...
Na és akkor amíg szobatársam sorban állt és én vártam rá, tudod van az az érzés, amikor mintha figyelnének. Egy baba hatalmas gyönyörű barna szemekkel nézett rám. Úgy csillogtak a szemei, és annyira figyelt mindenre. És akkor leesett, hogy én is ugyanilyen rácsodálkozással raktároztam kicsi szívembe ezt a várost.
Gond nélkül, időben visszataláltunk a hajóra ilyen tipikus női orientációval, úgy mint: "igen erre kell menni emlékszem a nyúlra (egy nyúl szobor), igen arra, mert emlékszem a lovakra (szobrok), húúú igen erre, mert emlékszem erre a cipőre a kirakatban, arra, mert az  a pasi azóta is ott ül.... stb"

Este a hajón, megint a furcsa érzés a gyomrodban, de a jó élmény a buksidban... és úgy mint Oroszország után, megint jó érzés volt visszatérni Tartuba, még akkor is ha itt nem süt a nap.

2012. november 13., kedd

"A tanár dolga..."

" A tanár dolga, hogy tanítson, a lelkemen valamit javítson" (Ismerős Arcok)


A haladó észt csoportban, a már legalább egy éve az észt nyelvvel foglalkozó diákok között, kissé el vagyok veszve... És mivel  kudarc-siker függő tanuló vagyok, a teljesítményem, az órai élményeim alapján formálódik.
 Tehát: valamit tudok = kis sikerélmény = kis önbizalom = jobb eredmény (ráadásul kisebb erőfeszítéssel). Fordítottja: valamit rosszul mondok/ írok = kudarc (még akkor is ha senki nem rója fel) = inkább csendben maradok állapot...
Múlt héten 217 szavas esszét hoztam össze (észtül- ész nélkül :P)  kb 1 óra alatt elég nagy lelkesedéssel. Eredmény: pff sok hiba. Tegnap este jött egy e-mail: Nem olvastam el....
Az e-mail tartalma észtül: Holnap Dolgozat!
Reggel belépek a terembe 5 másik diákkal együtt. Tanár: Tere, Tere! Tere Eszter! (Én meg: Na ez meg mi???!!!) Mosolyog, örül, hogy milyen szép esszéket adtunk le. Az órán az esszékkel kapcsolatos feladatok kérdések. Esztike kedve javul, még kérdezni is mer...
Óra vége előtt fél órával: "Nii! Väike test! -Ma, ja -da infinitiiv ja väike imperfekt."
 Esztike kezd berosszulni, mert gőze sem volt róla... Jól van még nincs veszve semmi a -ma és -da infinitív jó barátaim, na de a múlt idő kérem szépen... én észtül még csak a jelenbe kapaszkodom, hiába tűnik szebbnek, jobbnak, egyszerűbbnek a múlt... :P (ezt most nem nyelvtanilag)
Eredmény: okosan szépen, amit tudok beírom, és nagy mestere vagyok a dolgozat, tanár által írott részeiből a különböző feladatok közötti összefüggések felfedezésének. Azonban Drága, ez édes kevés! Állapot: masszív passzió...
És ekkor lép közbe a tanár, hogy a lelkemen valamit javítson. A dolgozat leadásakor a keserű arcomra néz és megkérdi észtül, hogy honvágyam van-e? Erre én, mint a masszív passzió állapotában leledző, aznapra az észt nyelv csodájából kiábrándult diák fejével, értetlenül visszakérdeztem angolul, hogy MI??? És tudjátok totál megértem azt a diákot, aki egyszer benyel egy tanártól egy rossz jegyet és utána csak romlik, romlik a helyzet, mert a diák begubózik és nem mer, aztán később már nem is akar.
Na és ekkor kell jönnie annak, hogy: " A tanár dolga, hogy tanítson, A LELKEMEN VALAMIT JAVÍTSON" És az én észt tanárom megtette. Mikor leadtam a dolgozatot, azt kérdezte, hogy honvágyam van-e? Mire én (bizalmatlanul): Nooo!!?? És erre kezembe nyomott egy Palya Bea válogatás CD-t. Az a bizonyos esszé a hobbikról szólt. Tudta, hogy éneklek... és javítani akart a lelkemen... és végül lehet, hogy F-t kapok erre a dolgozatra, de a következő órára is ugyanazzal a lelkesedéssel fogok készülni, mint ahogyan az esszét írtam.

2012. október 26., péntek

Jááhááj, hát naon régen nem írtam pedig volt esemény, izgalom bőven.
Oroszország pár szóban:
Szerda este "itthon" nem alvás, csütörtök hajnali 5kor indulás (persze az Olasz-Magyar páros késett 10 percet---> nem gáz, hogy a koli elől indult a busz... :P), délután kettő körül gyönyörűséges Szentpétervárra megérkezés, tátott szájal körbenézés, este ájultan ágyba esés...
Szombaton: Hermitage, St. Isaac's Cathedral, Nevsky sugárút... meg minden amit akarsz... kapkodod a fejed, csodálkozol, gondolkodsz, h a szüleid melyik utakon jártak anno itt... és most én? itt?? wáá
"Baca" németek, idióta turistákat vadászó, buszunkat letámadó árusoktól vörös csillagos usenka vásárlási akcióját felhúzott szemöldökkel végignézed...  aztán este alvós vonaton irány Moszkva!!!
Nem örülsz az alvós vonatnak, de hát mekkora kaland, nem baj ha kicsit undi... lesz 7 és fél órád megbarátkozni vele... :D
Moszkvába érés: a busz "kicsit" ratyibb, mint az előző, persze nekem kis magyarnak nem újdonság, de a többség fizet azért hogy múzeumban láthasson ilyen járművet...
Hogy milyen Moszkva??? Agresszív. Sajnálom, hogy ezt mondom, de nekem az... persze 2 és fél hónap tartui tartózkodás után egy Moszkvát a nyakadba önteni, még szép hogy sokkoló, de azon túl is sokkoló volt... iszonyat sok ember, rengeteg turista (mint ha a turista nem ember lenne...wuhaha, ...amúgy aham, a turista nem ember, hanem csorda, követi a tömegben a piros esernyőt, vagy a kis zászlót és kattogtat a gépével, de körül nem néz... :P ), rengeteg autó össze vissza, közlekedési lámpa nélkül, szürke, végleteket mutató városkép: a Versacce, Gucci, stb. csillogásától pár méterre a totál nyomor.... de persze  a giccs képeslapokra nem csusszan rá a lepra tömbház... Mindezek mellett a mintha csak turistáknak felhúzott (egyébként tényleg gyönyörű) makettnek tűnő mesebeli, színes épületek, templomok, terek.... kavarodik benned minden... nincs időd megemészteni... talán nem is lehet... talán egy hét sem elég, vagy egy nap jobban elég... még: Tretyakov Galéria, Kreml-ben őrök- turisták vicces, ugyanakkor ijesztő atrocitásai... , Vörös téren német csajt érdekesen kirabolós sztorija: ellopták a pénztárcáját, de pár perc múlva hiánytalanul visszavitték neki... Hát gondolkodj! ...
Moszkvából vasárnap este alvós vonattal irány Pskov. Na ez volt az a pillanat mindannyiunknak, amikor édes emlékkel gondoltunk vissza az első, akkor még közel sem tisztának gondolt alvós vonatunkra... most bezzeg örültünk volna annak, ezt a vonatot látva... de hát ember! Oroszországban vagy 5. napja, nem nagyon aludtál mostanában, szóval jó móka... még akkor is ha az idegen Hókuszpók hasonmás pasi a túl oldalról olyan csúnyán néz rád, amikor te vagy a 20. pisszenő sörös doboz tulajdonosa... de hát nem a mi hibánk, h bekeveredett közénk...
Aztán ezt is túléltük: Pskov! Gyönyörűűűűűű. Pskov-Pechora monostorban a lányoknak hosszú szoknya, fejfedő dukál. Na több se kell a turistának megvan a következő vicces fészbúk fotó. Most had  ne már, de azért mégis: én nem találtam viccesnek, mert ha egyszer beteszem a lábam, elfogadom a szabályokat, ergo nem csinálok poént, abból, ami nekik fontos. De azért egy picit kirakatnak találom.... és ami még kirakat: elvileg mindent kétkezi munkával végeznek a monostorbeliek: állatok, kert... no de akkor miért kis traktor takarítja a leveleket??? ...de szép volt, kicsit megnyugtató, volt alkalmam megint rosszul lenni a tömjéntől...
És 5 nap Oroszország után olyan nagy örömmel mondtam az Észt határon az irodista hölgyikének, hogy Tere, mintha ez lenne a végre ismerős terepre visszatérésem védjegye...

2012. október 3., szerda

...


http://www.youtube.com/watch?v=3LRTESXsC6U

1:14-nél egy arc!

Szóval Harcsa Vera - Honvéd -ot hallgattam és megláttam ezt az arcot és eszembe jutott, hogy van egy írásom még szept. 02-ről:

"Tegnap láttam egy idős nénit...
Egy kocsma előtt voltunk, ami tele volt fiatalokkal, és előtte is nagyon sokan álltak. (Azt tudni kell, hogy itt, Tartuban nem lehet elvileg az utcán inni, de gyakorlatilag mivel olyan kicsik a kocsmák, mindenki a kocsmák előtt iszik. Tehát mi is ott voltunk.)
És tudod, van az a pillanat, amikor hangos helyen vagy, sok ember között  és megállsz egy pillanatra, csendben maradsz és körbenézel: kikkel is vagyok?, miért is?, velük vagyok, vagy csak mellettük?...
És akkor ott a sok fiatal jókedvű ember között megláttam egy nénit. Egy nagy fekete kukás zsák volt ráhúzva esőkabát gyanánt. Vágott lyukat a fejének és a kezeinek.
 Fekete kukás zsák--> halál asszociáció....
És volt a fején egy Jack Deniel's kendő, úgy megkötve, ahogyan egy fejkendőt kell...
Egy táskával a kezében járt fel, s alá a többi ember között.
Aztán egyszer csak eltűnt a szemem elől...
Nem tudom, hogy látta-e valaki, vagy észrevette-e valaki, hogy ott volt...és hogy aztán eltűnt..."


2012. szeptember 25., kedd

magyarul Eestiben :)

Jáááj, hát gyönyörűséges oly nagyon szeretett anyanyelvemnek természetesen külön bejegyzés jár!
Annyira, de annyira bírom, hogy lépten-nyomon a magyar nyelv, vagy Magyarország szeretetébe ütközöm. Olyan szép, amikor őszinte lelkesedéssel, szeretettel, rajongással beszél egy nem magyar az anyanyelvemről, a hazámról.
Pár eddigi eset:
Van egy észt fiú, aki teljes rajongással van Magyarország és a magyar nyelv iránt. (Neki majd külön bejegyzést szentelek, mert az első beszélgetésünkből "riport" lett... nem bírtam tovább, jegyzetelnem kellett... ő meg nem bánta... :D majd begépelem, de még nem végeztem vele, folytatjuk még :) )

No aztán van egy német srác, akivel akkor találkoztam, amikor első nap ebbe a kollégiumba költöztem. Na ilyennel, mint ő még nem találkoztam eddig. Ügyesen beszél magyarul, de az csak hagyján, de hogy még a szlenget is ismeri, meg nyelvjárásokat, meg persze törit... jááj nagyon jót beszélgettem vele. És rájöttem, hogy szebben beszélek, ha nem magyar ajkú emberrel magyarul beszélek. Szebben= lassabban (természetesen), jobban megválogatom a szavaim, igényesebb. De nem tudatosan, csak nem tudom, valahogy így jön... érdekes, majd még gondolkodom ezen... :)

Szintén német az észt nyelvórán mellettem ülő fiú. Aki egyik reggel suliban azzal fogadott, hogy Szia! Bocsánat! Ezt a tiéd! (és visszaadta az egyik papírom, amit előző nap véletlenül elpakolt a cuccaival) Én meg csak kamilláztam. "Te beszélsz magyarul?" De nem nem beszél, csak pár szót tud, mert egyszer magyarokkal volt együtt valahol több napot, és most utánanézett pár szónak... :) kedves! és persze járt Budapesten és milyen gyönyörűűű! :)

Tegnap voltam az egyik  irodában aláírni papírokat, mire felnézek és egy nagyméretű üvegezett képet látok a falon gyönyörűséges fővárosunkról. "Jaaaj Budapest!" mondom. Mire a hölgy az irodában (ezúttal angolul) magyar vagy? Nagyon szép a fővárosotok! (én: büszke mosoly :D )

Ma:
Erasmus iroda: odaadom a papírom és közben kérdezek ezt azt, mire a koordinátor megkérdezi: magyar vagy? Igen. Akkor folytathatjuk magyarul. (mondja magyarul)

És még számtalan.... :) :)
Tudjátok, van az a szitu ( :P ), amikor elkéstek az oskolából és nem tudjátok, hogy melyik teremben van az órátok....
Igen, nem tudod, mert amikor a koliban már a liftnél vagy, eszedbe jut, hogy visszamész megnézni, melyik teremben lesz órád. Igen ám, de nem tudsz visszamenni a szobádba, mert a folyosó ajtó bezárult mögötted, te meg persze pont aznap veszítetted el a törött "ajtó-nyitó" kártyádat, valahol a szobád és a lift közötti kb 7 méteren.
 Aztán rohansz a suliba, azon gondolkodva, hogy hány kávéról kell lemondanod, hogy megspórold az elveszített kártya árát.
 Beérsz a suliba és nyugtázod, hogy "jaaaaj az a mexikói srác is arra az órára jár, amire én", szóval követed... Igen ám, de pont aznap a mexikói srác ellen is összejátszott az univerzum és késésben van, no meg persze nem tudja, hogy melyik teremben vagyunk ma.... aztán csak megtalálja az ember... vagy nem :) de ez utóbbi lehetetlen, mert itt annyira lelkiismeretesen ki van írva minden az ajtókra, hogy megtalálod, hol van az órád. ;)
 1:0 ezért a Tartu Ülikool-nak PTE-vel szemben!
 (Nagyon-nagyon rendben ki van írva minden infó: ki a tanár, hány személy van az órán, mettől meddig, stb. )

És igen! Igaza van Balázs Gézának: http://www.balazsgeza.hu/?p=1227, miszerint az ajtókon üveg van, amin benézhetsz, mielőtt feltépnéd, a neked nem megfelelő terem ajtaját.  Édesanyám ajánlására már tavaly találkoztam ezzel az írással, de most el tudjátok képzelni, hogy mennyire más szemmel olvasom újra, és hogy miként nyer értelmet a szemiotika oly nagyra becsülése, vagy a zöld domb, vagy a tiszta jelző.... meg az egész... és amit még magam hozzá tudok már tenni....és amit talán ti is hozzá tudtok tenni a blog miatt... :)
övé, enyém, tiéd, MIÉNK, neki, nekem, neked, NEKÜNK,  érte, értem, érted, ÉRTÜNK...  ért ed?? :)

2012. szeptember 19., szerda

Tüdrukud lilledega Tartus- Lányok virágokkal Tartuban

Bár régen nem jegyeztem ezt meg a blogban, de továbbra is áll az, hogy minden egyes nap látok egy lányt, nőt, nénit virággal az utcán! :D Az észtek szeretik a virágokat. Az észt pasik szeretnek virágot adni a lyányoknak (?!) :D
 szép-ilus :)
Tere!

Werner

Jáááj, hát a Wernernek szentelnem kell egy bejegyzést! :D
A Werner egy kávézós, sütizős, meg egyébként étterem szerű hely is. No de persze én egyértelműen a kávéért járok oda (meg néha süti :D ).
Azt tudni kell, hogy volt olyan napunk, hogy enni semmit nem ettünk, de vagy háromszor voltunk a Wernerben kávézni. Azt is tudni kell, hogy ez azért is  lehetséges, mert itt Tartuban beülhetsz egy kávé mellé akár három négy órára, vagy egész napra is. Senki nem fog zaklatni, hogy távozz, max azért zaklatnak, hogy leülhetnek-e az asztalodhoz, mert máshol nincs hely. Ilyenkor csak annyi, hogy mosolyogsz és azt mondod: Palun! :) az észtek meg úgy örülnek, hogy külföldi diák észtül gagyok, hogy csak na! :)
Illetve van egy kis belső udvara is a Wernernek, ahonnan nyílik egy antikvárium is.
 Jaaaaj és nagyon vicces és egyben kicsit gusztustalan is a következő:
Tehát azzal kell kezdenem, hogy Tartu tele van kányákkal. De tele tele! Több van belőlük itt, mint galamb Pécsett!!! És hatalmasak! És hangosak! No és amikor kb 3. hete voltunk itt, és kora hajnalban buszra mentünk, mondtam a többieknek, hogy itt hajnalban nem csivitelnek a madarak. Hol vannak a pici madarak? Pécsett hajnalban mindig olyan hangosak tudnak lenni, úgy szeretem!! (jaaaj de szeretem :) )
Na és erre mondják, hogy tényleg! Ők sem hallják a kicsi madarakat, mindig csak a kányákat. Na ennyiben maradt a dolog. No de aztán, két hete kb, az első alkalommal, amikor a Wernerben voltunk, megtaláltuk a "kis" madarakat. A belső udvarban ugyanis tiszta dagi kis madarak cápázzák a kint ülő vendégek süteményeit. Annyira vicces, amikor az asztalon marad egy morzsás tányér, jönnek a madarak, és az üveglapon olyan poén, ahogy csúszkál a pici lábuk, miközben küzdenek a sütemény morzsákért.
Szóval ez a mi csoda Wernerünk, az egyetemmel szemben! :)

Mikor azt hiszik, hogy csak nézel, pedig Látsz is!

Moments:

....egy kisfiú kék cipőben, talán iskolából hazafelé, a parkban. Ő engem nem látott, más nem volt ott (vagy csak én nem láttam) , azt hihette, hogy egyedül van. Megállt, és elhajított egy hajtogatott repülőt. A repülő egy mély építkezési "szakadékba" szállt. A kék cipős kisfiú csak állt, és nézte hogyan száll...


Még Rigában a buszon:

...felszállt egy idős házaspár, de nem tudtak egymás mellé ülni. A néni mellettem egyszer csak keresztet vetett. Kinéztem az ablakon: templom mellett haladt a busz. A következő megállóban a bácsi mellé tudott ülni. Néztem ki az ablakon. Újabb templom. Rápillantottam az idős párra: keresztet vetettek mind a ketten és utána fogták egymás kezét....
(édesapa! ez volt a "rigai")

magyarázkodás

Kérem szépen én alkalmatlan vagyok fényképezésre! Az az igazság, hogy miközben történnek az események, úgy, mint: városnéző túra, kirándulás, utazás (másokkal együtt), olyankor nem akarom széttörni a pillanatokat fényképezéssel.
Elmentünk Tallinba és az egész arról szólt kb., hogy mindenki kattogtatott ész nélkül a jobbnál jobb gépekkel... (???   !  )
Úgy, hogy bocsánat! Én megvártam, amíg zajlik az élet, és utána (életen kívül :P ) kattogtattam pár, pusztán vizuális információt és nem esztétikai funkciót betöltő turista fotót, csak, hogy tényleg láthassátok, hogy merre is vagyok.
A képeket meg szépen feltöltögetem tényleges tartalommal a kis írott szösszeneteim segítségével. :P

No meg az is igaz, hogy mióta itt vagyok, mindig csak mondogatom, hogy "ááá majd egy napos napon elmegyek fotózni!". Az ám! Nagy frászt! A szép napos napokat úgy meg kell itt becsülni, hogy jobb azokat leírni, mint lefotózni.

És, hogy miért nem írok gyakrabban a blogba? Erre is rém egyszerű a magyarázat. Írok én, csak papírra: a parkban, a parton, a hídon, a suliban, Wernerben... aztán ugye be is kellene azt ide másolni... :D

Szóval a képek már megvannak, már csak meg kell találnom a módját hogy fel is tudjam őket tölteni. (nincs kártyaolvasó a gépemen, meg szobatársamén sincs) de már legalább van mit feltöltenem. Szóval wait! wait for it! legen...dary lesz majd... :P


2012. szeptember 11., kedd

első atrocitás

Tudjátok vannak az életnek azok a pillanatai, amikor úgy jó igényesssen elgondolkodik az ember. No hát, mint hogy Észtország tökéletes hely a gondolkodásra...
Sütött a nap. Jaaaj nagyon szeretem az észt napot. Szóval elmentem oskola után sétálni és az egyik parkban, magasabban a város felett leültem egy padnak a háttámlájára, mert ahhoz azért a magyar popsimnak hideg a pad, hogy ráüljek rendesen. Fényképem nincs persze megint, de leírom, hogy mit lehet látni onnan. (ígérem lesznek majd képek is!)
Szóval, a padról: A városközpontot lehet látni. Egy kis utca és utána a főtér a szökőkúttal, a találkozó emberekkel, a kávézókkal, biciklikkel, macskakövekkel. A kedves észt nap egyre jobban megvilágította a teret. Tudod, amikor úgy takarja be a fényével az árnyékos várost. Na és ezt az egész képet körbeölelte a fáknak a lombja. Szinte mint egy giccses képeslap.
Most, hogy segítettem vizualizálni a körülményeket, visszatérek a mondandómra.
 Nagyon elgondolkodtam, nagyon. Annyira, hogy már megint magamban beszéltem. Hangosan... Néha kell. Na de amikor éppen csendben voltam, magvas gondolataim közepébe beletrappolt egy "kedves" észt emberke. Elkezdett észtül kiabálni velem. Hát elsőre csak elfordítottam a fejem, no meg gyorsan körbenéztem, hogy van  e még ott valaki. De Ő csak kajabált tovább. Hát gondoltam csak megosztom  már vele az infót, hogy nem beszélek észtül. No erre totál dühbe gurult. Bevörösödött az arca és csak kiabálta, hogy "Gooo f..ck yourself!!! It's MY LAND!!!" Oké. Hát erre elmosolyodtam, mert az észt tanárunk mondta, hogy az észtek naon szeretik mondani, hogy az Enyém. És az emberke csak ordította vörös fejjel, hogy "My land, my land!" Én meg mondtam: persze, ez a te hazád, én külföldi vagyok, no de ettől függetlenül nem értem mi a problémád pajtás! Hát a probléma az volt, hogy a pad háttámláján ültem. Leszálltam és otthagytam a dühös észtet, meg a gondolataimat. Utóbbiakért majd visszamegyek egy másik napos napon...

2012. szeptember 10., hétfő

Tisza cipőben Eesti-ben

Jááááj no hát hol is kezdjem?!
 Szóval először is találkoztam egy magyar pasival akit a Tisza cipőjéről azonosítottam be, hogy magyar. Ma az oskolában volt időm nézelődni egy kicsit, és láttam egy Tisza cipőst lányt, de őt nem szólítottam le, mert naon sietős volt. No de! Egyszer csak megáll előttem két lány, folyékonyan észtül beszélgetve. Sasolok (mindig sasolok az észt beszédre, annyira vicces, hogy mindig az "aga= de, hát " szó hangzik el a legtöbbször egy észt beszélgetés során, eddigi megfigyeléseim alapján) ezerrel. Aztán megláttam, hogy az egyikőjük Tisza cipőt visel. Gondoltam magamban, hát Őt már csak le kelll szólítanom. Egy észtül tökéletesen beszélő magyar span Észtországban csak nem jöhet rosszul!!! :D
Szóval támadásba lendültem:
- Szia! Magyar vagy?
- ... (a lány beszél tovább észtül egy másik lánynak)
-Bocs! Szia! Magyar vagy??
- ... (mintha ott sem lennék)
- Hééé! Bocsi! Szia! Magyar vagy????  (WTF!!!???? :P )
- SEMMI REAKCIÓ!
Mire én próbálkozom angolul: -Sorry! Are you Hungarian?
- Noooo! I'm not! (mondja a lány)
Na ezek után el tudjátok képzelni, hogy az értetlenség milyen formában ült ki az arcomra.... :)
-Akkor ez most mi? Tisza cipőd van!!!
..... A lány erasmus tanuló volt Magyarországon és az egyik magyar barátja Budapesten él. Amikor elment Budapestre meglátogatni, ő maga észrevette, hogy sokan Tisza cipőt hordanak, és nagyon megtetszett neki, így hát ő is beszerzett egyet...  (Ez vicces, mert én meg észt zoknikat vadászok.... :D  )
Még a végén megkérdezte: De te magyar vagy nem?!
Mondom: Igen!
- És hol a Tisza cipőd?
-Jaaa a koliban, de van nekem is! :)

- OK! Legközelebb Tisza Találkozó Tartuban! :D ;)

2012. szeptember 5., szerda

alázat

Tudjátok, írtam, hogy milyen sok emberkével találkozunk, aki itt "ragadt" erasmus után és itt él. Kedden volt egy kis fogadás az erasmus diákoknak, és többen mondtak fogadó beszédet. Az egyetem dékánja, mindenféle fennköltség nélkül, csak egyszerűen, de mégis "szívhez szólóan" beszélt. Hogy mi volt benne a szívhez szóló? Az, hogy olyan nemes egyszerűséggel, természetesen mondta, hogy tanuljunk úgy Tartuban, hogy ha majd az itt maradást fontolgatjuk, akkor munkát is tudjunk találni, mert ők szívesen fogadnak minket, mint munkaerőt is...
Aztán tegnap este volt egy beszélgetésem egy középkorú észt emberkével. (Bírom, ahogyan kapni tudnak az alkalmon, hogy "Húúú! Magyar vagy??? Hát az milyen jó!" :) ) aztán ahogyan beszélgettünk, rájöttem, hogy az észteknek az alázat a "titka". Nem csörtetnek, hogy  megismerje őket a világ, hanem szépen megvárják, amíg felfedezik őket. Ez az emberke is, vagy akár az előző kollégiumunk 60 év körüli portás nénije, aki nagyon aranyos észtes angollal, de megtanultak angolul. Itt Tartuban év közben minden 4. ember diák. A helyiek megtehetnék, hogy nem hajlandóak velünk idegen nyelven kommunikálni, hanem csak elvárni tőlünk, hogy tanuljunk meg észtül, hiszen legkevesebb 5 hónapot itt tartózkodik minden diák.  Ismerünk országokat, ahol ez dívik. De az észtek a csendes, kedves megnyerést használják. Megtanulnak idegen nyelven, ha törik, ha szakad, ha kedvesen viccesen beszélik (mondom én a magyar: Vát? = What? :P ), ha nem, és azon kapja magát előbb utóbb mindenki, aki itt akar tanulni, hogy ha nem is tervezte, de elkezd tanulni észtül...

2012. szeptember 4., kedd

Kisvackor az 1. B-ben

Első nap az oskolában: háát nem tudom ki mennyire emlékszik azokra az első napokra, amikor belépett általánosba, aztán következő iskolába, aztán tovább... :) És halljátok!!! Itt NINCS fotocellás ajtó, hanem magadnak kell kinyitni! Nagyon bírom. Ha kinyitsz egy ajtót, meg kell fognod, hogy ne csapódjon be a mögötted lévő, vagy veled szembe jövő előtt. "Ne adj Isten" még köszönésre is nyílik a szátok, vagy egymásra néztek.
Na a 2 és fél heti észt nyelv tanulás után kicsit pillogtattunk a haladó csoportban, de azért a "Minu nimi on xy." (A nevem xy.) teljes biztonsággal ment. :P 
Na ezek után több se kellett nekem észt nyelvű folklorisztika órára vetemedtem. Kb. úgy éreztem magam, mint a Beugró című műsorban, amikor az egyik ember hablatyol "idegen nyelven" a másiknak meg ki kell találnia, hogy miről beszél.
 Még óra kezdete előtt nem sokkal, mikor már mindenki bent volt a teremben, megérkezett két napszemüveges csuklyás fiatalember :P :) ... el tudom képzelni, hogy a tegnap esti kocsmatúrájukon már előre röhögtek, hogy ma mekkora poén lesz napszemüvegben bevergődni az oskolapadba. Ej ezek a mai fiatalok... :P :D ;) 
Aztán késett pár percet egy másik fiú. Bejött, mondott valamit, mire a két napszemüveges kimászott a padból és kimenetek a teremből. Egy tolószékes fiúval jöttek vissza. Nincs lift az épületben. A másodikon volt az óra....
Egyébként eddigi néprajzos tanulmányaim, megfeszült figyelmem, illetve csipetnyi észt nyelvtudásom lehetővé tette, hogy megértsem nagyjából, miről is van szó... de azért a biztonság kedvéért angol nyelvű kurzusokat fogok látogatni. :)

2012. szeptember 2., vasárnap

Tartus

Tartus = Tartuban

Hmm eddig még nem is írtam a városról!
Nagyon szeretetreméltó. Emberléptékű városka. A Jó gondolatok városának mondják. Nem véletlenül. Példák: az utcák ahova nem lehet autóval bejárni nem csak egy szimpla gyakorlati funkciót betöltő valamikkel vannak lezárva, hanem olyan kis "szobrokkal" amik részei a városnak. Az egyik "főutca" (olyasmi, mint Pécsett a Királyutca) egyik végén nagy kő papucsok vannak, a másik végén felborult kő hordók. Jaaaaj nagyon jók. Tovább: miután egy nagy tűz elpusztította a városka faházait, megváltoztatták az épületek rendjét az újraépítéskor. Azonban mintegy megőrizve az eredeti formát, vagy legalábbis emlékeztetve arra, a mostani járókő mutatja a város közepében, hogy mi hogyan volt. Piros járókő mutatja, hogy hol voltak a tűz előtt a házak. Szürke mutatja, hogy merre voltak a járdák. Nagyon kedves. Most gondoljátok el, ha minden város csak ilyen apróságokat megtenne. Apróságok, amik nem több pénzbe kerülnek, csak gondolatok... és saját arca van így a városnak, nem ugyanolyan, mint akármelyik másik. Jaaaj és nagyon sok szobor van. Olyan aranyosak a helyiek, amilyen büszkén tudják mutatni, hogy melyik szobor hol, miért... :)
No meg, ha csak pár képet láttatok a városról, biztos vagyok benne, hogy láttátok már a csókolódzó tanulók szökőkutat. ...nos egyik esős (nem viccelek aznap esett!!!) napon lába kélt a diákok esernyőjének... aztán visszakerült... ??? magic :)
Nos van itten még nekünk Ördög híd, Angyal híd (ahol kívánhatsz első alkalommal, mikor átmész). Na és, ami az egyik kedvencem: a padok a folyó mellett végig "hintaszék" padok. Jaaaj nagyon jó ott ülni, amikor süt a nap (nagyon erősen tud tűzni a nap, még akkor is, amikor amúgy hideg van...), vagy nagyon jó akkor is, amikor este (de akkor legyen nálad valami meleg holmi!! :) ) egy ilyen  "hintaszékből" nézed az eget. Mert itt nagyon furcsa az ég...  No és persze a piac, amit már említettem...  Ja és ma is láttam egy lányt virággal. :)


Tartu bekebelez

Tartu bekebelez...

Már írtam a két magyar pasiról, akik ideköltöztek, írtam a 7 év után visszatérő erasmusosokról. Akkor most, hogy folytassam a sort: találkoztunk két hete egy amerikai emberkével, aki a természet iránti érdeklődésből vetődött erre... mondanom sem kell, hogy több éve itt él... No de ennyi nem elég! Tegnap találkoztunk egy olasz és spanyol (na ná hogy, mind olaszokkal, meg spanyolokkal vagyok :) ) fiúval, akik itt voltak évekkel ezelőtt erasmusos diákok, hazamentek befejezni az egyetemet és ideköltöztek...
Ha helyesek az információim az erasmus program 25 éves idén. 25 év X emberke (kb 2,5 millió), X intézmény: ezek a megszámlálható dolgok. Hogy mi van a számok mögött? .... a Lényeg!!!.... Azt gondolod, hogy "Eh nem tudnak új fajta sztorival előállni, mert már annyi erasmus "életutat" ismerek... MINDIG újakba akadsz! Nincs két egyforma. De a kérdések mindenkiben ugyanazok. Otthon-Itthon?, Család(OK)?, Barátok?, Életed?, Érdemes?, Merre?, Tovább-Vissza?, Pont Pont Pont

2012. szeptember 1., szombat

Órafelvétel

Tegnap elkezdtem felvenni az óráimat, de nem találtam semmit... persze... egy észt lány segített.. először ő sem találta a kurzusaim, aztán megoldottuk. Tisztára jó érzés volt, hogy mondhattam neki azt, hogy ne parázzon, tudom milyen az amikor valaki idegenföldről a sulijába jött és segítségre szorul és eztután már tudott segíteni, mert nem parázott, hogy most mi lesz ha nem sikerül valami...

Megint egy nap


Jééé képzelkjétek tegnnap találkoztam két fiatalabb pasival. Leszólítottam őket, mert az egyikőjüknek tisza cipője volt. Az egyik 8 éve a másik 11 éve él itt... és tiszacipőt hord... 
Ma is láttam egy nőt virággal meg egy fiatal srácot meg egy férfit....
Tartuban nem tud zavaró lenni hogy esik az eső, hogy hűvös van...
A piacon az illatok, mint nagyszüleimnél... mint otthon..

2012. augusztus 30., csütörtök

Első bejegyzés

...csak... :
24 nap... híd (fizikai/lelki), tolerancia, találkozások, mosoly, könny, nosztalgia, otthon!, itthon???, Ember, szép, más, megszokod--> ne szokd meg!, illatok, színek, fények, hangok, csendek ;) , véletlenül (?) találkozás és koccintás hét évvel ezelőtt itt tanuló és most visszatérőkkel, Pont Pont Pont 

ja és minden nap látok legalább egy lányt/nőt/nénit virággal a kezében... :) ideraktam fészbúkról :D