Tudjátok, írtam, hogy milyen sok emberkével találkozunk, aki itt "ragadt" erasmus után és itt él. Kedden volt egy kis fogadás az erasmus diákoknak, és többen mondtak fogadó beszédet. Az egyetem dékánja, mindenféle fennköltség nélkül, csak egyszerűen, de mégis "szívhez szólóan" beszélt. Hogy mi volt benne a szívhez szóló? Az, hogy olyan nemes egyszerűséggel, természetesen mondta, hogy tanuljunk úgy Tartuban, hogy ha majd az itt maradást fontolgatjuk, akkor munkát is tudjunk találni, mert ők szívesen fogadnak minket, mint munkaerőt is...
Aztán tegnap este volt egy beszélgetésem egy középkorú észt emberkével. (Bírom, ahogyan kapni tudnak az alkalmon, hogy "Húúú! Magyar vagy??? Hát az milyen jó!" :) ) aztán ahogyan beszélgettünk, rájöttem, hogy az észteknek az alázat a "titka". Nem csörtetnek, hogy megismerje őket a világ, hanem szépen megvárják, amíg felfedezik őket. Ez az emberke is, vagy akár az előző kollégiumunk 60 év körüli portás nénije, aki nagyon aranyos észtes angollal, de megtanultak angolul. Itt Tartuban év közben minden 4. ember diák. A helyiek megtehetnék, hogy nem hajlandóak velünk idegen nyelven kommunikálni, hanem csak elvárni tőlünk, hogy tanuljunk meg észtül, hiszen legkevesebb 5 hónapot itt tartózkodik minden diák. Ismerünk országokat, ahol ez dívik. De az észtek a csendes, kedves megnyerést használják. Megtanulnak idegen nyelven, ha törik, ha szakad, ha kedvesen viccesen beszélik (mondom én a magyar: Vát? = What? :P ), ha nem, és azon kapja magát előbb utóbb mindenki, aki itt akar tanulni, hogy ha nem is tervezte, de elkezd tanulni észtül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése