Üzenet haza!

Most igazán nem viccelődni szeretnék, mert nem vicces ami odahaza van a hó-hideg-helyzettel, de azért az már csak furcsa, hogy Észtországgal!!!!! kibekkelem a hazai telet. Szépek az egymást segítő történtek, amik eljutnak hozzám. Lehet, hogy gondolkodásra bírja egy kicsit az embereket! Szép volt a március 15-ünk, gondoltunk a hazaiakra, könny szökött a szemembe! Vigyázzatok egymásra, forduljon az ország javára ezen napok nehézsége.

80 nap alatt gondolataim körül

Egy kis számmisztika. Mióta itt vagyok az első bejegyzésem alkalmával számoltam először és utoljára, hogy hány napja vagyok itt... akkor voltam 24 napja Tartuban.

Tegnapelőtt leültem kiszámolni hány napja vagyok itt: ma van 218. napja, hogy itt vagyok, hogy Tartuban élek. Ami azonban sokkal izgibb, hogy most számoltam ki 80 napja volt az utolsó bejegyzésem és május 31. 80 nap múlva lesz. Hogy miért érdekes május 31? Nem érdekes május 31! Lehet, hogy akkor megyek haza, de ez még egyáltalán nem biztos, inkább úgy mondom, hogy valamikor akörül. Nagyon szeretnék belekóstolni még a júniusi Tartuba... (meglássuk...)

Hihetetlen, hogy az érzéseim már nem is ambBIvalensek hanem amPLURALvalensek. Csak, hogy jól megaszongyam a tutit. (Olasz barátom és jómagam fenomenális angoltudása olyan szavakat kreál "szürke" hétköznapjainkon, amerikai barátaink örömére, hogy azt bármelyik nyelvújító megirigyelhetné. Tehát teljesen jogosnak érzem e kimondhatatlan, de igenis jelentéssel bíró szó megalkotását és használatba vételét, ha csak egy blog bejegyzés erejéig is.)

Tehát már rég nem csak az otthon (jelenleg Magyarország, mert az van "ott"- hon)  és itthon (jelenleg Tartu, mert ez van "itt"-hon) közötti megosztottságomról van szó. Szívem apró darabkáit széthordták a már hazatért barátaim. Most már nem csak az otthoniak kérdezik, hogy mikor jössz haza és nem csak az itteniek kérdezik, hogy meddig maradsz, hanem a hazatértek is kérdezik, hogy hozzám mikor jössz, és hozzám...etc. Tehát ez az "amPLURALvalens" szavam etimológiája. (De most viccen kívül, tök komolyan így van.)

Éppen egy álmomat élem, vagy talán csak álmodom: idegen (mostanra már ismerős idegen) országban, ezelőtt még oly messzinek tűnő országokból jött korombéliek között próbálgatom magam, nyelvtudásom, próbálgatom a többieket, a családom, próbálgatom, kóstolgatom a világot, ételekben, illatokban, vörös borban, zenében, csillámló hóesésben, cseresznye illatú dohányfüstben...

És akkor, mint Nyilas Misi, pakkot kaptam odahazáról. (Előző este az otthon illatáról esett néhány szó, amiket aztán nagy csend követett.)
Édesanyám gondos kezei szép csomagot készítettek. Benne minden, amire csak vágyni tudsz: csupa szeretet, gondviselés. Zene és könyv. "Aki elindul, annak útravaló kell." ( 7 éves  gyermek szájából, a kapott könyv soraiból idéztem) Schaffer Erzsébet: Káprázat az élet.
Első írás, amit mohón olvasok: Ne add fel az álmaidat...! Először mohón, aztán, ahogyan az minden igazán jó dologgal lenni szokott, lassítasz, mert húzni akarod, nem akarod, hogy vége legyen, ugyanakkor, a vége azt is jelenti, hogy az egész ott van már benned, kereken, és mehetsz tovább is, immáron másképpen. Újraolvasod, de az már egy másik élmény lesz, más szemekkel, más szívvel teszed.

Az írás, mint minden Schaffer történet, az életről, létről, de nem a csak lenni létről, hanem az élt létről... aki ismeri az írásait tudja, mit szeretnék ezzel a kusza mondattal... aki meg nem, az meg kapjon kedvet hozzá, hogy utána ilyen összekuszált mondatokkal is képes legyen, néhányak számára érthető érzéseket kifejezni.

Egy család, egy sokat utazó, mert utazni, és haza térni szerető apa, gyermekek és egy (mint ahogyan az lenni szokott) erős, biztos hátteret nyújtó anya. "Hogy mi az emberben ez a vágy: menni. Nehéz megfogalmazni... mintha megszólalna lelkedben egy harang. (...) Hív, hív és neked el kell indulni. Ez valahonnan a gyerekoromból jön, és ha az ember igazán őszinte magához, ezek a hívások megmaradnak, ha megmeri élni őket." (szintén a kapott könyv ugyanazon történetéből, az apukától)

Tudjátok (vagy hát nem is tudom, hogy mindenkinek van-e ilyen) van az az érzés, amikor valami dolgozik benned, de nem tudatosul hosszú ideig, hogy mi az csak, amikor tudatosul, akkor jössz rá, hogy jéé ez már régóta motoszkál bennem. Tavalyelőtt ilyen volt az éneklés hiánya számomra, ami csak aztán nyárra tudatosult bennem. Most ilyen az én gyermekkoromból, nekem megmaradt "hívások". Ittlétem alatt, többször jöttek fel bennem emlékek, folklór estekről, kis gyermekként szüleimmel és barátaikkal késő estig tartó nagy beszélgetéseken való szundításokról, hasfájós, hányingeres buszozásról, hegy megmászásokról, furcsa ételekről, illatokról, szúrós takaróról... és megannyi, megannyi történésről.

Utazásokról és hozzánk utazókról.

És most élem az álmom, álmodom az életem, élem az életem és álmodom mostani és következő álmom.

Következő álom...

Mielőtt eljöttem otthonról néprajzos társaimmal és egyik tanárunkkal, vonaton hazafelé Regölyből (Újszkítia), fogalmazódott meg bennem az eramus kapcsán, hogy talán azért is szeretnék kicsit távol lenni az országomtól, otthonomtól, mert nagyon nagyon szeretem, és ha másutt leszek, még jobban szerethetem, olyat is megláthatok, amit az utazás nélkül nem. Schaffer Erzsébet mottója: "Meg kell tanulnunk vágyakozni azután, ami a miénk." Ez most egy kicsit olyan, hogy "elveszek" magamtól valamit, "elveszem" magam valamitől egy időre, hogy utána még erősebbre fűzzem a kapcsolatot. Édesapám ajánlására: Balázs Ferenc Rög alatt. Idézek belőle: "Az én igazi utazásom akkor kezdődött meg , amikor a világjáró út porát leráztam magamról, (...)." És mint ahogyan az az újraolvasott könyvvel van, majd otthon ülve, visszatekintve más lesz az itt létem.

A Schaffer könyvből olvasott első történet az otthonommal szomszédos Zalába, de ha már olyan közel, engem Vasba repít. A Vasi dombok: zölden, aranysárgán, vagy büdös de gyönyörű repce sárgán (Vera nővéremnek egy fintorgó kacsintás: emlékszem, mikor Te voltál Brüsszelben és írtam egy sms-t, hogy virágzik a repce... :) ), őszi feketén, vagy téli fehéren. Írásomat megkezdve vasi népzenét hallgatok: Csík Vas megyei népdal, régi lakodalmas csárdás Szombathelyről, s ha emlékezetem nem csal a beregszásziak Vasváron életre hívott Dorottyájában is bent volt ez a zene.
S ha már Dorottya, s ha már Beregszász, hát kell-e még magyaráznom, hogy hány és hányféle élmény, hatás ért kisgyermekként, aminek most egy  észtországi elmélkedés, emlékezés az egyik eredménye...

Naeratus Tartus (Mosoly Tartuban)

Az általában úgy szokott lenni, hogy jól beriogat az időjárás jelentés, hogy hú de jaj de hideg lesz... aztán akár hideg, akár nem, Te fázol, mert azt mondták, hogy hideg van.
 No, Észtországban a következőképpen élem meg ezt a hú de jaj de hideget:
Úgy kezdődik, hogy jaaaj hát Észtországba mész?! Hát ott aztán jól lefagysz majd...
Ezért aztán más országokból szintén  ide "tévedt" diáktársaimmal együtt, mintegy fordított, tudatos elgondolás mentén, igyekeztünk adaptálódni. Az adaptálódás érzékeletetésére, csak egy kis momentum: Tegnap röhögtük szét magunkat, hogy egy augusztus végi képen ugyanazt a téli kabátot viseltem, mint, amit most. Ergo: augusztusban még majd meg fagytunk, most meg lereagáltuk, hogy ja hoppá, az milyen meleg is volt!? Hát minek is "pazarékolásztam" azt a jó időt a télikabátomra... :P :) (Azért a kis ködmönke alá avászkodott a kabátkának mostanra...)
No és a következő level (szint) A Kesztyű Kérdés. Akik ismerik a kisebb nagyobb lökettyűimet (kettyű hahaa kesztyű... ) azoknak mondom, hogy nálam a kesztyű kérdés az a banánnal vetekszik. Azaz kell-e kesztyű, hasznos é vagy sem. (A banán hasznos! Ott nem ez a kérdés... de ez egy másik téma...) Szóval én novemberig amondó voltam, hogy nekem nem kell kesztyű, bármennyire is csábító, vagy amennyire csábító éppen ezért olyan visszataszító is a hipszter beütésű, jaj de cool (cool=hideg :P ) vagyok két ujjas kötött kesztyű... No de decemberben kesztyűre adtam a (kéz)fejem... Két ujjas, egyértelműen, mert lelki szemeim előtt lebegett gimis némettanárom oly impresszív előadása az ötujjas kesztyűben izoláltan, szépen lassan megfagyó ujjakról, meg amúgy is...
Egy ideig boldog is voltam vele, szépséges is meleg is... Na de jött a mínusz tizenöt és visszatértek az aggályaim. Tehát ha egyszer olyan hideg van, hogy így is úgy is lefagy a kezed, akkor meg minek már! Sőt a veszély csak fokozódik azáltal, hogy a kétujjasban ökölbe tudod szorítani a kezed, melegen tartás gyanánt, hogy aztán azt érd el vele, hogy nem ökölbe zárni, hanem kinyitni legyen nehezebb, amint melegbe érsz... Továbbá óriási veszélye, hogy, amikor elvágódsz, akkor nem a tenyereden, hanem az ujjaidon fogsz a jó öreg reflexeidnek köszönhetően landolni.... no már most a jégen az ökölbe szorított kezed, tested pehely súlya alatt oly gyönyörűen ropog szerte-szana-széllllllyel, mint ahogyan azt szeretted volna az egész  szegfűszeggel, amikor mézes kalácsot sütöttél és por állagú szegfűszegre lett volna szükséged.
Ellenben a popókérdésnél popopozitívum, hogy úgy be, le, fel, át, össze, vissza van fagyva, hogy nem érzel semmit, amikor elvágódsz.
És ami a legjobb az egészben, egész nap csak egyszer kell mosolyra derülnöd, utána garantáltan odafagy a gyönyörűen, minden bőrhibádat elrejtően kipirult arcodra... Na ez az oka, hogy amióta ilyen hideg van, mindenki somolyog Tartu havas utcáin.... :)

Első gyertya..

Ablakunk alatt egy parkoló van. Kb. 10 cm hó már minimum leesett. Nagyon szép és még mindig esik.
Néha nehéz, főleg reggel, hogy "jaaaj most ki kell menni a hidegbe", de odakint mindig rájövök, hogy ez igen csak nekem való. Szeretem a havat, ahogy kipirul mindenki a hidegben, az a jóleső érzés, amikor bemész egy meleg helyre és lassan felengedsz...
Az ablakból már perecek óta nézem, ahogyan egy apuka tanítja apró sítalpakkal a kislányát síelni. Arra gondolsz, hogy milyen jó volt, amikor te is olyan kicsi voltál és édesapád téged is mindig kivitt szánkózni, nem volt baj ha fáradt volt munka után, de vitt téged és a testvéreidet. Anyud meg otthon várt valami finomsággal, meleg kakaó vagy tea...
És akkor megláttam egy emberkét, az apuka és kislánya mellett egy kukában turkált. Szinte már majdnem beleesett, annyira próbált találni valamit. Végül talált valami falatnyi kis ennivalót, aztán elment...
Az apuka és kislánya még mindig kint játszanak...
Nekem most ez az első gyertyám...

Stockholm "gyermek szemmel"

Szóval ez az egész úgy történt, hogy vasárnap délután Tallinban hajóra szálltunk.
A hajó az valahogy így képzelendő el: mindenhol tükör és  minden szűk folyosó ugyanolyan. No most ez a két tényező (mind a 9 vagy mittomén hány emeleten) együtt olyan hatékonyan összezavart minket, hogy reggel egy órán keresztül kóvályogtunk, mire kijutottunk a hajóról.
Azonban mindennek megvan a maga előnye is ugyebár! A szűk folyosó tökéletes szolgálatot nyújtott este, amikor úgy mozgott a hajó, hogy a részeg emberkék sokkal kompatibilisebb módon küzdöttek meg a problémával, mint a józanok. Jobbra-balra bumm bumm, de legalább nem tudsz elesni, mert nincs hely...
Minekután a szervezők beígérték, hogy akkora buli lesz este, hogy csak naaaa.... hát akkora is lett. Semekkora. Mindenki annyira igyekezett, hogy nem lett belőle semmi. Vagyis, aki nem volt beállva annak nem volt buli a buli.
Na de azt azért el kell mondanom, hogy megint viaskodtam a lelkiismeretemmel egy sort, pedig csak egy elképzelt szituról gondolkodtam. Tehát, mivel először utaztam ilyen nagy hajón hosszabb távra, persze, hogy azt csekkoltam először, hogy merre vannak a mentő csónakok, meg a mellények (persze utána megnyugtattam magam, hogy előbb kapok szívrohamot a hideg vízben, mint hogy szükségem lenne bármire is...). Szóval igen, csekkoltam a "védelmi" dolgokat. Estére mindenki olyan mata részeg volt, hogy én ilyet még nem láttam, pedig azért mondjuk egy Volt fesztiválról már vannak ilyen képeim. Na és akkor bementem a mosdóba, és hát mire is gondolhatsz, amikor úgy dobál a hajó mint az állat és egyszer csak megszólal a Titanic zenéje?! Na ez volt az, amikor szobatársammal eldöntöttük, ha süllyed a hajó kb csak nekünk kettőnknek lesz esélye megmenekülni, mert a többiek teljesen készen voltak. És akkor jött a lelkiismeret, hogy basszus látom magam, ahogyan a csont részeg emberkéknek próbálunk segíteni a süllyedő hajón... :P

No de fordítsuk komolyra a dolgokat! Szóval hétfőn reggel az egy órás csatangolás után kijutottunk szobatársammal a hajóról. Úgy döntöttünk,hogy nem csatlakozunk a turista csordához, inkább megreszkírozzuk a Stockholmban elveszni kalandot. És jól döntöttünk. Gyalog mentünk be a városközpontba és egyik ámulatból estünk a másikba. Hát én nem is tudom utoljára mikor tapasztaltam ezt magamon, hogy olyan tiszta, őszinte gyermeki rácsodálkozással fedeztük fel ezt a várost, hogy az valami csoda volt. Az emberek iszonyat pozitívak. Látod, hogy jól szituáltak, mindenki, mintha divatlapból lépett volna ki. Sok embert le kellett állítani útbaigazításért és mindenki olyan segítőkész volt. És egymás szemébe néznek az emberek az utcán...  és tiszta és a modern épületek olyan finoman olvadnak össze a régi épületekkel, hogy nem vág szembe a különbség, hanem mintegy kiegészítik egymást. Hidak, terek, parkok, kiülős kávézók... Egyszerre nagyvárosi arctalan és kisvárosi otthonos. A nap fénye olyan gyönyörű színeket, olyan érdekes hangulatokat varázsol óráról órára a városra... Az első város életemben, amikor azt mondtam, hogy hát képeslapot szeretnék venni, ezt meg kell osztanom valamilyen módon mindenképpen másokkal is... mindenképpen vissza szeretnék menni több napra, de először életemben még azt is el tudom képzelni, hogy egy-két évre idejönni dolgozni, élni, gyönyörködni, csodálkozni, megbecsülni, nem megszokni...
No aztán persze két csaj, fantasztikus orientációs készségünkkel megáldva, térkép nélkül, hát még szép, hogy elkavarodtunk a nagy csodálkozásban. No meg még akkor az idővel is összekavarodsz, meg még amúgy is az esti hajó élmény még a gyomrodban van és továbbra sem vagy biztos a lépteidben, hogy ez most szárazföld vagy még hullámzik, vagy mi van... Olyan jól éreztük magunkat, hogy még kétségbe esni sem akartunk... első gondolat: együnk aztán majd jön az ihlet, hogy merre menjünk...
Na és akkor amíg szobatársam sorban állt és én vártam rá, tudod van az az érzés, amikor mintha figyelnének. Egy baba hatalmas gyönyörű barna szemekkel nézett rám. Úgy csillogtak a szemei, és annyira figyelt mindenre. És akkor leesett, hogy én is ugyanilyen rácsodálkozással raktároztam kicsi szívembe ezt a várost.
Gond nélkül, időben visszataláltunk a hajóra ilyen tipikus női orientációval, úgy mint: "igen erre kell menni emlékszem a nyúlra (egy nyúl szobor), igen arra, mert emlékszem a lovakra (szobrok), húúú igen erre, mert emlékszem erre a cipőre a kirakatban, arra, mert az  a pasi azóta is ott ül.... stb"

Este a hajón, megint a furcsa érzés a gyomrodban, de a jó élmény a buksidban... és úgy mint Oroszország után, megint jó érzés volt visszatérni Tartuba, még akkor is ha itt nem süt a nap.

"A tanár dolga..."

" A tanár dolga, hogy tanítson, a lelkemen valamit javítson" (Ismerős Arcok)


A haladó észt csoportban, a már legalább egy éve az észt nyelvvel foglalkozó diákok között, kissé el vagyok veszve... És mivel  kudarc-siker függő tanuló vagyok, a teljesítményem, az órai élményeim alapján formálódik.
 Tehát: valamit tudok = kis sikerélmény = kis önbizalom = jobb eredmény (ráadásul kisebb erőfeszítéssel). Fordítottja: valamit rosszul mondok/ írok = kudarc (még akkor is ha senki nem rója fel) = inkább csendben maradok állapot...
Múlt héten 217 szavas esszét hoztam össze (észtül- ész nélkül :P)  kb 1 óra alatt elég nagy lelkesedéssel. Eredmény: pff sok hiba. Tegnap este jött egy e-mail: Nem olvastam el....
Az e-mail tartalma észtül: Holnap Dolgozat!
Reggel belépek a terembe 5 másik diákkal együtt. Tanár: Tere, Tere! Tere Eszter! (Én meg: Na ez meg mi???!!!) Mosolyog, örül, hogy milyen szép esszéket adtunk le. Az órán az esszékkel kapcsolatos feladatok kérdések. Esztike kedve javul, még kérdezni is mer...
Óra vége előtt fél órával: "Nii! Väike test! -Ma, ja -da infinitiiv ja väike imperfekt."
 Esztike kezd berosszulni, mert gőze sem volt róla... Jól van még nincs veszve semmi a -ma és -da infinitív jó barátaim, na de a múlt idő kérem szépen... én észtül még csak a jelenbe kapaszkodom, hiába tűnik szebbnek, jobbnak, egyszerűbbnek a múlt... :P (ezt most nem nyelvtanilag)
Eredmény: okosan szépen, amit tudok beírom, és nagy mestere vagyok a dolgozat, tanár által írott részeiből a különböző feladatok közötti összefüggések felfedezésének. Azonban Drága, ez édes kevés! Állapot: masszív passzió...
És ekkor lép közbe a tanár, hogy a lelkemen valamit javítson. A dolgozat leadásakor a keserű arcomra néz és megkérdi észtül, hogy honvágyam van-e? Erre én, mint a masszív passzió állapotában leledző, aznapra az észt nyelv csodájából kiábrándult diák fejével, értetlenül visszakérdeztem angolul, hogy MI??? És tudjátok totál megértem azt a diákot, aki egyszer benyel egy tanártól egy rossz jegyet és utána csak romlik, romlik a helyzet, mert a diák begubózik és nem mer, aztán később már nem is akar.
Na és ekkor kell jönnie annak, hogy: " A tanár dolga, hogy tanítson, A LELKEMEN VALAMIT JAVÍTSON" És az én észt tanárom megtette. Mikor leadtam a dolgozatot, azt kérdezte, hogy honvágyam van-e? Mire én (bizalmatlanul): Nooo!!?? És erre kezembe nyomott egy Palya Bea válogatás CD-t. Az a bizonyos esszé a hobbikról szólt. Tudta, hogy éneklek... és javítani akart a lelkemen... és végül lehet, hogy F-t kapok erre a dolgozatra, de a következő órára is ugyanazzal a lelkesedéssel fogok készülni, mint ahogyan az esszét írtam.